Krumplilángos

krumplilangos

 

Megboldogult nagyanyám borzalmasan ehetetlen kajákat volt képes előállítani. Állítólag fiatalabb korában nem volt minden ehetetlen, amit főzött, de vénségére már sikerült mindent egyenletesen siralmasra készítenie. Tulajdonképpen fel sem tudnám sorolni, melyik volt rosszabb, de amit különösen utáltam, az a szerencsétlen krumplilángos volt, a gasztronómia páriája, a szegény emberek legnyomorúságosabb eledele. Kb. a világból lehetett vele kikergetni gyerekkoromban. Íze, állaga, fanyar szaga a legkevésbé étvágygerjesztő hatással volt rám. Ehhez képest, mikor főiskolás koromban dolgoztam a Maharaja indiai étteremben, az alu parathájuk (krumplis lepény) eszméletlenül finom volt, pedig lényegében azonos mindkettő. Mikor első csapatim várakozáson felül sikerült, hirtelen nem bírtam legyőzni azt az ellenállhatatlan vágyat, hogy akkor most sütök végre egy békebeli krumplilángost is. Előtte a biztonság kedvéért felhívtam a nővéremet (ő kifejezetten rajongott a nagymama krumplilángosáért, nála jobban csak az anyám imádja) aki részletes instrukciókkal látott el, de gyanús volt, hogy talán nem mindent pont úgy mondott, ahogy a nagymama csinálta anno, – például javasolta, hogy üssek bele egy tojást, pedig hol volt a szegény embernek tojása? – ezért rákerestem a neten, és találtam egy autentikusnak mondható leírást, ami sokat segített az egyébként nem túl komplex recept validálásában.

Hozzávalók:

  • 2 db közepes méretű krumpli
  • annyi liszt, amennyit felvesz
  • 1/2 dkg élesztő
  • 1 ek zsír

Elkészítés:

A krumplit megmossuk, hajában feltesszük főni. Én kuktában 20 percig főztem. Kivesszük, meghámozzuk, krumplinyomóval összetörjük, hozzáadjuk a zsírt, megvárjuk, míg kihül. Hozzáadunk annyi lisztet, amennyit felvesz, rászórjuk az élesztőt, összegyúrjuk, hagyjuk állni. A nővérem annyit mondta, hogy nehogy túl sok lisztet adjak hozzá, hogy végül túl kevés lett, az első szét is esett, ezért még jó sok lisztet raktam bele. Fogalmam sincs, hogy összesen mennyit, pedig nem szeretek találomra adagolni, így nehezen rekonstruálható a recept. 🙂 A lényeg a lényeg, megint a jól bevált mérleges méricskélés következett, annak érdekében, hogy egyformák legyenek a lepények, 7 db gombóc lett a tésztából, és párhuzamosan két serpenyőben sütöttem, alázsírozva. Az íze pont olyan hátborzongató és kiábrándító lett, mint amit gyerekkoromban annyira utáltam, az az égett, keserű, fanyar, nyers-nyeggencs, amit csak merő mazochista nosztalgiából képes az ember elfogyasztani. Talán picit túl sok lett benne a liszt, nem volt annyira lapokra szakadó, és a nyers tészta feeling is kevésbé dominált benne, mint az eredetiben. A fekete pöttyök sem égteg meg annyira, mint nagyanyámnak a sparhelten. Akartam belőle vinni anyámnak, de a férjem megette az összeset, sőt, még a lányom is bevágott belőle egyet, pedig rettenetesen válogatós. Állítólag nagyon finom volt. 🙂 Lefotózni ezt sem sikerült, mert elfogyott. 🙂

Reklámok

About usedari

Wardrobologist

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: